Hegedűtanár

Kottaolvasási segédlet

Alapvető jelölések

A mai, modern kotta 5 vonalból és négy vonalközből áll – ezekre írják a hangjegyeket, hogy könnyebben össze lehessen hasonlítani a magasságukat. Ha szükséges, ezeket pótvonalakkal egészítik ki. A kotta elején található a kulcs, ami azt jelzi, hogy egy adott vonal és vonalköz melyik hang helyét mutatja.

A violinkulcs vagy G-kulcs alulról a második vonalból indul ki (bár nyomtatásban ez nem mindig van így, ott inkább körülfogja a második vonalat)), és ahogy a neve is mutatja, a „G” hang helyét mutatja. Zongoránál általában ez a kulcs jelzi a felső szólamot, és az ének szólamokat is általában ebben a kulcsban írják.

A basszuskulcs vagy F-kulcs az alulról negyedik vonalról indul, és az „F” hang helyét jelzi. Ha ilyen jelet látsz, az azt jelenti, hogy a violinkulcshoz képest mélyebben lévő hangokról van szó (lásd az alábbi ábrát)! Ezért általában ebben a kulcsban a mélyebb fekvésű dallamokat rögzítik - zongoránál általában a balkéz szólamát, a kíséretet.

A kulcs után következik az ütemmutató – erről később még lesz szó. Az alábbi példában a 4/4 azt jelenti, hogy az adott dalban négy darab, negyed értékű hang tesz ki egy ütemet.

Ritmus és ütem

A hangjegyek teli vagy üres körökből állnak, szárakkal vagy anélkül. Mindezzel a zenészek a hangjegyek értékét (egy-egy hang hosszát) fejezik ki.

A különböző hangjegyek hossza megfelel az elnevezésüknek, vagyis egy negyed hang addig szól, amíg két nyolcad, egy egész hangot négy negyed hosszáig kell tartani stb. A fenti példában egy ütem négy negyedet ölel fel, ezért van egy ütemben egy egész-, két fél-, négy negyed hang és így tovább.

A nyolcadokat és a tizenhatodokat, ha egymagukban állnak, egy illetve két zászlóval jelölik (így különböztetve meg a negyedektől). Ebben a példában (balra) egy negyed mellett egy nyolcad, majd egy szünet áll.

A hangokhoz hasonlóan a szünetek hosszát is különböző jelekkel rögzítik (lásd jobbra).

A fenti hangjegyekkel nagyon sokféle ritmus leírható, de vannak olyan gyakran használt vagy speciális ritmusképletek, amelyek külön elnevezést is kaptak. A szinkópa egy rövidebb, egy hosszabb és egy rövidebb hang sorozata. Az éles ritmus egy nyolcadból és egy pontozott negyedből, míg a nyújtott ritmus ennek fordítottjából áll. A triola hangjai rövidebbek a nyolcadnál, ilyenkor ugyanis egy negyedet három (egyforma hosszúságú) hangra osztanak fel

A hangjegyek értéke csak az egymáshoz viszonyított hosszukat fejezi ki (tehát azt, hogy egy negyed hang feleannyi ideig szól, mint egy félhang). Azt, hogy a negyedek milyen gyorsan követik egymást, a kotta felett található tempójelzés adja meg. A kis hangjegy melletti szám azt mutatja, hogy percenként hány leütéssel kell számolni – ezt egy metronómon állíthatod be pontosan. Máskor szöveges utasításokat találsz a tempóra vonatkozóan – ezekről bővebben az egyéb jelzéseknél lesz szó.

Ahogy korábban írtuk, a kotta elején, a kulcs után mindig szerepel az ütemmutató – két szám, amely megadja az adott dallam alapritmusát. A felső szám azt jelenti, hogy ez az alapritmus hány hangból áll, az alsó pedig azt, hogy ezek a hangok milyen hosszúak. A 4/4-es ütemjelzés azt jelenti, hogy az adott dallam üteme négy darab negyedhanggal írható le. A keringő ritmusa 3/4, vagyis ha a lábaddal dobolod a ritmusát, akkor három „negyedet” dobbantasz egy ütemben. Lassabb dallamok üteme lehet például 2/2 (két darab félhang), gyorsabbaké pedig például 4/8 (ilyenkor 4 darab nyolcad adja az alapritmust).

Általában az ütem első hangja hangsúlyosabb a többinél – de ezt a dallam vagy a szerző egyedi elképzelése módosíthatja (lásd még az egyéb jelzéseknél).

Hangnemek

Kottát olvashatunk ABC-s nevekkel és szolmizációval is. A hangok ABC-s nevei a következőek: C, D, E, F, G, A, H, C… Amennyiben a kotta elején (a kulcson és az ütemjelzésen kívül) nincs más jelzés, a C hang megfelel a dó szolmizációs hangnak. A jobb oldali képen látható hangsort ezért is hívják C-dúrnak.

Előfordul azonban, hogy változik a hangnem, vagyis a dó szolmizációs hang máshová kerül (például előfordulhat, hogy egy dallam C-dúr hangnemben túl alacsony ahhoz, hogy valaki kényelmesen elénekelhesse). Ebben a példában a dó-t a G hang jelenti, ezért ezt a hangsort G-dúrnak hívják.

Az a különbség a hangok ABC-s és szolmizációs elnevezése között, hogy az ABC-s nevek fixek, mindig ugyanazok bármilyen hangnemben is legyen a kotta, viszont a szolmizációs hangok változhatnak az ABC-s nevekhez képest. Tehát különböző hangnemekben a dó változtatja a helyét (pl. C-dúrban C = dó, G-dúrban G = dó, F-dúrban F = dó). Ezt hívják relatív szolmizációnak.

A helyzetet azonban bonyolítja, hogy az alap hétfokú hangsorban a hangok nem egyenlő távolságra vannak egymástól a mi (E) és fá (F) hangok között, valamint a ti (H) és dó (C) hangok között csak félhangnyi távolság van. Azonban ha hangnemet váltunk, és a hangsort a kottában máshol kezdjük, akkor – a félhangoknak megfelelően – csökkenteni vagy növelni kell a kottában jelölt távolságokat. A fenti képen látható G-dúrban például az E hang a lá szolmizációs hangnak felel meg. Utána a kottában az F hang következne, ami csak félhangnyi távolságra lenne, viszont a szolmizáció szerint a ti hangnak kell következnie, ami egész távolságra van. Ezért az F hang helyett egy fél hanggal magasabbat kell játszani vagy énekelni, amit a kottában „Fisz”-nek nevezünk. [Ha a hangsort folytatjuk, így a következő hangköz is helyes lesz: a Fisz és a G hang között már csak fél lépés van, ahogy a ti és a dó között is.]

Ha hangnemet váltunk, és a kottában egy hangot fél hanggal feljebb kell emelni, akkor ezt egy kereszttel (#) jelölik, ahogy a fenti példa is mutatja. A kereszt közepe mindig ugyanarra a vonalra vagy vonalközre esik, amelyik hang magasságát módosítja.

Egy hangot fél hanggal le is lehet szállítani, ezt b-vel jelzi a kotta. Ennek az előjegyzésnek az alakja egy kis bé betűhöz hasonlít, és a bé betű „hasa” mutatja, melyik vonalra vagy vonalközre vonatkozik. A képen az F-dúr skála látható, ahol az F hang felel meg a dónak, így a H hang helyett fél hanggal alacsonyabbat kell énekelni vagy játszani ahhoz, hogy a hangsort megtartsuk és a fá szolmizációs hangot kapjuk.

A kereszttel felemelt hangok elnevezése -isz végződést kap, míg a b-vel lejjebb vitt hangokat -(e)sz végződéssel nevezik meg. A kereszttel jelölt hangok esetén F-ből Fisz lesz, a C-ből Cisz és így tovább, míg a b-vel jelölt hangoknál E helyett Esz-t, és A helyett Aszt mondunk. Az egyetlen kivétel a H hang, amelynek magasságát fél hanggal csökkentve a Bé hangot kapjuk.

A kereszttel történő „felemelés”, vagy a b-vel történő „leszállítás” egyenértékű, mindegyik fél hanggal változtatja az alaphang magasságát. Így például a Gisz és az Asz elnevezésű hang tulajdonképpen ugyanazt a hangmagasságot jelöli.

Ha a módosítójeleket a hangjegy elé írják, akkor csak az adott ütemben érvényes, a kotta többi részére nem vonatkozik. Ha viszont már a kotta legelején, a kulcs mellett jelzik a módosítást, akkor az adott hangok közül mindegyikre vonatkozik, amely a kottában szerepel – a G-dúr példájánál maradva az ötödik vonalra írt kereszt az F hangot Fiszre változtatja nem csak az ötödik vonalon, hanem az első vonalközben is.

Ha az előjegyzéssel módosított hangjegy helyett mégis az alaphangot kell használni, akkor azt a feloldójel mutatja (ez szintén csak az adott ütemre érvényes).

Az előbbi példákban dúr skálák kottáit hoztuk példának, amelyek alaphangja a dó. Vannak azonban moll (más néven eol) hangsorok is – ezek ugyanazokból a hangokból állnak, csak az alaphagjuk a lá, vagyis egy moll skála az alábbi szolmizációs hangokat öleli fel: lá, ti, dó, ré, mi, fá, szó, lá. Az előjegyzés nélküli, alap moll skála az a-moll (lásd a képen). A moll hangnemeket kis betűvel jelöljük, szemben a dúr hangnemekkel, amelyeket nagybetűvel írunk.

Mindegyik skálában hét hangjeggyel vihetjük feljebb vagy lejjebb az alaphang helyzetét, amíg a kotta összes lehetőséget kimerítjük. Ez azt jelenti, hogy a kottában 30 féle hangnemben lehet lejegyezni a hangsorokat (a két alaphangnem mellett 7-7 kereszttel jelölt dúr és moll hangnem, illetve ugyancsak 7-7 b-vel jelölt dúr és moll skála). A hangnemek elnevezését és előjegyzését az alábbi táblázat foglalja össze.

Egyéb jelzések

Előfordul, hogy a kotta végét jelző kettős vonal előtt két pont van, ilyenkor meg kell ismételni a darab egy részét. Nézd át újra a kottát! Ha a „belsejében” is találsz valahol kettős vonalat, illetve mellette (ezúttal a jobb oldalon) két pontot, akkor onnan kell kezdened az ismétlést. Ha nem találsz ilyet, akkor az elejétől kell ismételned az egész darabot.

A hangjegy felett található > jel azt mutatja, hogy az adott hang a többihez képest hangsúlyosabb, hangosabb.

Gyakori, hogy a kottában két (azonos hangot jelölő) hangjegyet egy ív köt össze. Ez azt jelenti, hogy a második hangot nem kell külön kiénekelni, illetve lejátszani, hanem az első hangot meg kell hosszabbítani a második értékével. Gyakran azért használják, mert a kitartott hang hosszabb, mint az ütem (például a darab 2/4-es ütemjelzésben íródott, de a zeneszerző azt szeretné, ha az utolsó hangot 4 negyedig tartsa az előadó).

Szintén a hangjegy hosszát növeli az úgynevezett korona (a hangjegy felett egy pont, afelett pedig egy félkörív). Ennek nincs konkrét értéke, pusztán egy jelzés, hogy hosszan kell tartani a hangot. Gyakran a kotta utolsó hangjegye felett áll.

A zenemű tempóját, dinamikáját és általános jellegét gyakran egy-egy szóval jelölik a kottában, de más szöveges utasításokat is találhatsz a hangjegyek alatt. A nemzetközi gyakorlatnak és a hagyományoknak megfelelően ezek olasz kifejezések, magyar megfelelőjük ugyan nincs, de a gyakoribb utasításokat mindenképpen érdemes megjegyezni:

• Adagio: lassan (66-76 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Adagio in G Minor
• Andante: lépésben (76-108 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Wolfgang Amadeus Mozart - Piano Concerto No. 21
• Allegro: gyorsan (120-168 leütés percenként) ⇨ Hallgasd meg: Beethoven - Symphony No.7 in A major op.92 - II, Allegretto
• Piano: halkan (rövidítése: p)
• Mezzopiano: közepesen halkan (rövidítése: mp)
• Mezzoforte: közepesen erősen (rövidítése: mf)
• Forte: erősen (rövidítése: f)
• Largo: lassan szélesen ⇨ Hallgasd meg: Dvořák 9. szimfónia, II - Largo
• Vivace: élénken ⇨ Hallgasd meg: Beethowen 9. szimfónia Op. 125 - Molto vivace
• Dolce: lágyan
• Crescendo: növekedve, egyre hangosabban ⇨ Hallgasd meg: Rossini: Tell Vilmos nyitány (részlet)
• Decrescendo: csökkenve, egyre halkabban
• a Tempo: az eredeti tempóban (ha a darabon belül lassult vagy gyorsult a ritmus)
• Da capo al Fine: játszd újra a darabot az elejétől a Fine jelzésig
• További kifejzések

Jó szívvel ajánlom még Kovács Olivér ügyes videóit: Kovács Olivér: Zeneelmélet Alapozó

• Főoldal