A hegedűről
A hegedű a hegedű-családjának legmagasabb hangolású, méretre legkisebb tagja, 4 db kvint távolságra hangolt húrral. A csoportba tartozik még a mélyhegedű, vagy közismertebb nevén, a cselló (más néven gordonka) és a nagybőgő (másként gordon).
A legmélyebb húr (ami tulajdonképpen a hegedűn megszólaltatható legmélyebb hang) a kis G, ezt követi az egyvonalas D-, egyvonalas A-, illetve a kétvonalas E-húr.
A hegedűkották általában violinkulcsban (más néven G-kulcs) íródnak.
A hangszer iránt támasztott megnövekedett igények következtében az egyik legösszetettebb építési szakértelmet igénylő hangszer lett, gondos készítési és játéktechnikai bánásmód kombinációja a többi húros hangszert meghaladó virtuozitást, valamint széles skálán változtatható dinamikai előadást is megengedő teljesítményt eredményez. A vonósok közül talán a legnépszerűbb, de mindenképpen a leggyakrabban előforduló és legkeresettebb hangszer.
A hegedű története
A hegedű, illetve a vonós hangszerek kialakulásának folyamata az íjak használatához köthető; feltehetőleg a felhúzott íj képezte az első húros hangszerek egyikét, amelyet a megfeszítés változtatásával különböző magasságú hangok képzésére bírtak rá. A fejlődés második állomása az íj eltűnése volt; helyére egy megmunkált nyak és láb került. A rezonáló testet azonban már az emberek maguk állították elő. A húrokat egymás mellé rakták, és a nyakhoz kulcsokkal rögzítették, ami által lehetővé vált a húrok hangolása is.
A hegedű először Észak-Itáliában bukkant fel, a közepén. Annak ellenére, hogy a hangszerek nagy része azóta elpusztult, festményekről ismerjük az akkori „hegedűket”. Ezek nagy része csak három húrt tartalmazott. A hegedű megalkotói valószínűleg három forrásból kölcsönöztek ötleteket: a rebektől (amit a 10. századóta használtak, és az arab rebáb hangszer nyomán került be Európába), a fidulától, ill. a lira da bracciótól. Az első pontos leírás Jambe de Fer Zene összegzése című könyvében található, amit 1556-ban adtak ki Lyonban. A hegedű ekkora már Európa-szerte igen elterjedt volt.
Egyes állítások szerint az első igazi hegedűt Andrea Amati készítette a 16. század első felében a Medici-család részére, akik egy olyan, utcazenélésre is alkalmas hangszert szerettek volna, ami minőségében eléri az akkori legelterjedtebb hangszer, a lant színvonalát. Amati eredetileg csak pengetős hangszerekkel (liuto, azaz lant – innen származik az olasz hegedűkészítők mai neve – liutaio – is) foglalkozott, és csak abban az időben kísérletezettgambák építésével. Mivel a gambák hangja igen szép, de túlságosan gyenge volt, Amati a jövőt egy újfajta, vonóshangszerben látta. A hegedű megjelenése után igen gyorsan elterjedt Európa-szerte. Például az akkori francia uralkodó, IX. Károly egész zenekarnyi hangszert rendelt tőle.
A legrégebbi, még egyben lévő hegedű, ami a „IX. Károly” becenevet viseli, Cremonában készült 1564-ben.
A leghíresebb hegedűkészítő családok: Amati, Guarn(i)eri, Stradivari. Ezenkívül híresek még Jean Baptiste Vuillaume és Steiner munkái.
A hegedűkészítés Magyarországon közel százötven évvel az itáliai hegedűkészítés kialakulása után jelent meg, nagyjából a 17-18. században. Lenhardt János hangszerész és hangszerkereskedő - aki az 1920-as években az első magyar pedálos hárfáival vált híressé - kezdetben hegedűket készített, mesterhegedűi 1907-ben a pécsi országos kiállításon ezüstérmet kaptak.
A hegedű mai formája a 15. század környékén alakult ki. Alapvető alkotóelemei a kávarendszer, boltíves tető, elő- és hátlap, nyak, amelycsigába végződik, fogólap, húrtartó, láb, kulcsok. Formája, méretei, amelyeket azaranymetszés szabályai alapján terveztek, olyan tökéletesek lettek, hogy mind a mai napig ugyanezt a konstrukciót használják.
A hegedű felépítése
A hegedű formája, felépítése, szerkezeti részei, díszítése 300 éve gyakorlatilag nem változott, sőt, a részek összeillesztéséhez használt ragasztó és a felületkezelésre használt pácok, lakkok összetétele is ugyanaz.
A korpusz (1) a hegedű rezonátorteste, a szerepe az, hogy a húrok rezgését átvegye, és azt a térbe hangként kisugározza. Szemből nézve jellegzetes homokóraformája van, összeszűkülő dereka lehetővé teszi a vonó akadálytalan mozgását bármely húr megszólaltatásakor.
A tető (4) a korpusz felső lapja. Két sugármetszetű, középen szimmetrikusan összeillesztett lucfenyődarabból áll, enyhén ívelt formájúra kifaragva. A hangszernek ez az a része, melynek anyaga, formája, vastagsága, kidolgozása a leginkább meghatározza a hang minőségét. Ehhez középtájon illeszkedik a láb (13), amely különlegesen finoman kidolgozott alkatrész, a húrok rezgését továbbítja a tetőnek. A láb két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el az f-lyukak, (10) melyek egyfelől olyan módon gyengítik meg a tetőt, hogy a láb szabadabban rezeghessen, másrészt a rezonátortest üregének biztosítanak bizonyos fokú nyitottságot, hangrést. A tetőt belülről egy hosszanti irányban futó léc, a basszusgerenda erősíti meg, amely kissé aszimmetrikusan, a mély húrok felé eső oldalon halad végig.
A hát (6) alulról zárja le a korpuszt. Hasonló kiképzésű, mint a tető, a különbség az, hogy keményebb anyagból, jávorfából készül, és nincs rajta sem lyuk, sem gerenda. Készülhet egy darabból, vagy két szimmetrikus darabból fúgolva, mint a tető.
A tetőt a háttal az oldallapok (5) kötik össze, a hegedű sajátos formájából adódóan ez hat darab különböző módon meghajlított jávorfa lemezkéből áll, melyeket a tőkék rögzítenek egymáshoz. A két szélükön belül ragasztóléc fut végig, hogy megnövelje a ragasztási felületet a tető és a hát rögzítése számára. Az alsó tőkéhez egy keményfa gomb csatlakozik, erre van akasztva a húrtartó, (9) amely esetenként a finomhangolóknak is helyet ad. Ez az alkatrész rögzíti a húrok játékos felőli végét.
A hegedű lelke egy lucfenyőből készült kis hengeres pálcika, ami a hangszer belsejében található, és nagyjából a láb magas hangok felőli oldalán ékelődik a tető és a hát közé. Nincs ragasztással rögzítve, hogy az f-lyukon át egy különleges szerszámmal benyúlva a helyzetét finoman változtatni lehessen. Ha eltávolítjuk, a hangszer szinte teljesen megnémul, de ha csak egy milliméterrel elmozdítjuk, az is jelentős változást okoz a hangban. Ez az alkatrész a legtöbb fajta vonós hangszerben megtalálható, a szerepe elsősorban az, hogy a húroknak a vonó által gerjesztett, a tetővel közel párhuzamos síkú rezgéseit a tetőre merőleges irányú rezgésekké alakítsa, amit a tető átvenni, továbbítani képes. Ezt olyan módon éri el, hogy a láb egyik talpacskája alatt viszonylag szilárd alátámasztást, csuklópontot ad, hogy a másik talpacskának adódhasson át szinte minden rezgési energia, ami utána a basszusgerenda révén eloszolhat az egész tetőn.
A nyak (2) a korpusz felső tőkéjébe illeszkedik, annak hossztengelyéhez képest kissé hátradöntve. Jávorfából készül, a felső felületén fut végig afogólap, (3) ez hosszan a tető fölé nyúlik. A másik végén található a hangolófej (7) a csigával (8) és a kulcsokkal (12). A hegedűjátékos a hangmagasságokat a húroknak a fogólapra való lenyomásával képezi, tehát a nyak olyan formájúra van kifaragva, hogy kényelmesen a tenyérbe simuljon. A fogólap ébenfából készül, a láb görbületének megfelelően enyhén domború keresztmetszetű. A fogólap távolabbi végén található a nyereg (11), amely a húrok egyik rezgési végpontját képezi.
A hangolófej csigaformájú faragásban végződik, amely a készítő „kézjegyeként” is funkcionál. Ezt annyira tiszteletben tartják, hogy amennyiben egy értékes hangszer nyaka tönkremegy, és ki kell cserélni, az új nyakra is a régiről levágott fejet, csigát építik rá. A húrok a nyeregből egy vályúszerű mélyedésbe futnak, ahol a (kulcstartóban) a keresztirányban álló kulcsokra tekerednek. Ezek ébenfából vagy grenadilfából vannak esztergálva, fontos, hogy nagyon pontosan – és kúposan – illeszkedjenek a fej furataiba, hiszen ezen múlik a hangszer pontos behangolhatósága. A kúposság a rögzítést szolgálja.
A hangszertető, a basszusgerenda, a lélek és a tőkék lucfenyőbőló, míg a hátlap, a bordázat, a nyak, a kulcstartó, a csiga és a láb a keményebbjávorfából készül. A nagy igénybevételnek, kopásnak kitett részek készítéséhez ébenfát, buxust használnak.
A lucfenyő Európában az egyik legelterjedtebb, legközönségesebb fafaj, de az olyan minőségű faanyag, amely alkalmas arra, hogy hegedűtetőt készítsenek belőle, rendkívül ritka és értékes. Ennek az anyagnak a minősége döntő módon befolyásolja a hangszer hangzását, valahogy úgy, ahogy a szőlő minősége eldönti a bor zamatát. Emellett nagyon fontos az is, hogy a tető készítéséhez a fa sugárirányú metszetét használják, tehát hogy az évgyűrűk merőlegesen haladjanak át a tető vastagságán, mert ebben az esetben hossz- és keresztirányban is optimálisan terjednek a rezgések.
A hát, az oldallapok és a nyak legkedveltebb anyaga a habos jávorfa. Ez nem külön fafaj, hanem a juharfának egy olyan változata, amelynek rostjai egy bizonyos fejlődési rendellenesség miatt nem egyenesen, hanem hullámvonalban nőnek. Az ilyen faanyag esztétikai kvalitásai mellett különleges akusztikai és statikai tulajdonságokkal is rendelkezik.
A fogólap alapanyaga az ébenfa. Egyes régi hegedűknél még megfigyelhetünk elefántcsont fogólapokat. Természetesen előfordulhatnak egyéb anyagok is, de azok nem annyira elterjedtek, mert közel nem annyira strapabírók. A kulcsok és a húrtartó általában grenadilfából vannak.
A húrok eredetileg nyúl- vagy báránybélből készültek (a népszerű sztorikkal ellentétben macskabélből nem). Ilyeneket manapság historikus zenekarok használnak, 18. századi vagy korábbi darabokhoz. Ezek a húrok azonban könnyebben hangolódnak és szakadnak el, mint a modern fémhúrok. A modern A, D és G húrok fémszálak, melyekre szintén fém van rátekercselve, hogy fajlagos tömegük olyan módon növekedjen, hogy közben megmaradjon hajlékonyságuk. A rátekercselés lehet rozsdamentes acélból is. Az olcsóbb húrok általában egy rétegűek és tömörök – és sokkal jobban ellenállnak a környezet viszontagságainak, viszont hangminőségük megkérdőjelezhető. Az E húr legtöbbször tömör acél. Egyes esetekben kap tekercselést, ilyenkor általában vékonyarany- vagy ezüstréteget tesznek rá. Ezenkívül léteznek olyan húrok, amelyek bél alapra épülnek, kombinálva a kétfajta húr előnyeit.
Gyerekeknek általában nem adnak teljes méretű, „egészes” hegedűt a kezükbe, mert az túl nagy lenne nekik. Ezért léteznek „tizenhatodos”, „nyolcados” (ezek elég ritkák), „negyedes”, „feles” és „háromnegyedes” hegedűk. A kisméretű hegedű tulajdonképpen az egészes hegedű arányos kicsinyítése. Természetesen nem várható tőlük az egészes hangszer tónusa (általában ún. dobozhangjuk van).
Egy teljes méretű hegedű testének (tehát a nyakat nem számítva) mérete kb. 35,56 cm. A háromnegyedesé kb. 33,02 cm, a feles pedig kb. 30,48 cm. Vannak speciális hétnyolcadosok is 34,29 cm hosszúsággal, de ezek eléggé ritkák, általában nagyon alacsony felnőtt hegedűsök preferálják (szokás nők hegedűjének is nevezni). A mélyhegedűkből nem készülnek kisebb méretű hangszerek. Mivel a mélyhegedűk mérete eléggé változatos, ezért ott meg szokták adni a hangszer testének pontos méretét is. Egy átlagos brácsa kb. 40,64 cm, de készülnek ennél jóval nagyobb hangszerek is.
Az egészes hegedűkből is létezik több méret, például olyan, amely hosszúságában majdnem egy kisebb méretű brácsa is lehetne.
Itt jegyzendő meg, hogy egyes helyeken a gyerekeknek ragasztanak a fogólapra bundokat (általában ragasztószalagból), de amint kialakul a nebulónál a normális billentés és a hangok eltalálása, leveszik. Általában az USA területén használnak ilyen, egyesek által barbárnak titulált módszereket.
A vonón található (általában) fekete fadarab a kápa, a másik végén pedig a csúcs található. Ezek között feszül a szőr. A vonószőr napjainkban is hagyományosan a ló farkának szőréből készül (általában világosszürke színű), bár léteznek olcsóbb vonók, amelyekben valamilyen szintetikus anyag helyettesíti a szőrt. A pálca általábanbrazilfából készül. A kápában található egy gyöngy, ez általában teknőspáncélból van, olcsóbb megoldás esetén műanyagból.
Egy átlagos hegedűvonó kb. 74,5 cm és 60 g. A brácsavonók ehhez képest 5 mm-rel rövidebbek és 10 grammal nehezebbek.
A vonókat általában meg kell „gyantázni” (egy gyantadarabot végig kell húzni a szőrön), hogy a vonó vertikálisan ne csúszkáljon, ill. hogy a húrok jobban rezegjenek.
Szóval hogyan is készül egy hegedű? A linkre kattintva megtudhatod.
A hegedű hangja
Egy régóta elfogadott elmélet szerint a hegedű hangját (és úgy általában a vonós hangszerekét) a fa sűrűsége és fizikai tulajdonságai határozzák meg. A hegedű esetében ezt az elő- és a hátlap akusztikus viselkedése határozza meg. Egy ehhez kapcsolódó részletes emlélet megalkotója a német Ernst Chladni.
A hegedű rendkívül szólisztikus hanggal rendelkezik (egyes megállapítások alapján hangja nagyon hasonlít az énekhangra), ezért a dallamot sok esetben a hegedű játssza. Egy jó hegedűs kezében a hangszer igen fürge, és le lehet játszani vele igen nehéz és gyors futamokat. Ezért a hegedű (a zongorához hasonlóan) igen gyorsan virtuóz hangszerré vált.
Fekvések
Kezdőknek az elérhető legmagasabb hang a kétvonalas H, amit az E húron letett negyedik ujjal érhetünk el. Az ennél magasabb hangokhoz fekvést kell váltani, a kétvonalas H tehát csak akkor számít az elérhető legmagasabb hangnak, hogyha csak az első fekvést nézzük (hegedű tanuláskor először ezt tanítják a legtöbb esetekben – csak egyes metódusok kezdenek a harmadik fekvéssel).
Fekvést úgy kell váltani, hogy a bal kezünket a fejünk felé húzzuk, és abban a helyzetben tesszük le az ujjunkat. Például ha a G-húrt nézzük, az ún. első fekvésben lerakva a negyedik ujjunkat D-hangot kapunk (az első fekvésben letett negyedik ujjak megegyeznek a következő üres húrral). Ha második fekvést akarunk, akkor az ujjunkat az E-hangra kell helyezni, harmadik fekvésben Fiszre és így tovább. Tehát a hegedűn elérhető legmagasabb hang nagyrészt a játékos képességétől függ. Egy jó játékos általában két- két és fél oktávot tud lejátszani egy húron. Természetesen a bekezdés elején említett H-t nemcsak az E-húron lehet játszani: negyedik ujj esetén az A-húron a negyedik-, D-húron a kilencedik-, G-húron a tizenharmadik fekvést kell igénybe vennünk.
Felmerülhet a kérdés, hogy az A-, D- és G-húrokon miért van szükség fekvésváltásra, hiszen a magasabb hangokat lehet másik húron is játszani. Ez azért van, mert sok esetben egyszerűbb és kényelmesebb egy húron lejátszani egy menetet, mint villámgyorsan húrt váltani. Ezenkívül a különböző húroknak másfajta hangszíne, erőssége stb. indokolja az ilyen játékmódot, ezért sokszor maga a zeneszerző beírja, hogy egyes esetekben melyik húrt kéri. Erre példa, hogy a hegedűsök és a szerzők sokszor kerülik az E-úr használatát, hogyha fádabb (tompább) hangszínre van szükségük.
A húroknak is van számuk, a G a IV., az E az I. húr. Általában a sul G, G/IV. saite, G/IV.a corde jelölésekkel találkozhatunk.
Üres húr
Az üres húr azt jelenti, hogy egyetlenegy ujjunkat se tesszük le a húrra, csak simán meghúzzuk a húrt. Ezt a módszert csak bizonyos hatásokhoz használják, mivel nincs ujj a húron, ezért más a hangszín (nincs rajta az a „fojtottság”), és bizonyos egyéb hatások (például a vibrálás) pedig nem érhetőek el. Természetesen a kis G-hanghoz mindig üres húrt használnak, mert azt másképp nem lehet lejátszani; más esetekben viszont az üres húrt kerülik.
Létezik az ún. bariolage effektus. Ezt csak a D-, A- és E-húroknál használhatjuk, mivel a módszer úgy működik, hogy az alsó húrra lerakjuk az üreshúr hangját (mondjuk D esetén a G-húrra például a negyedik ujjat) és kettősfogással együtt meghúzzuk a D-húrral. Ez igen sajátos hatást hoz létre, mivel egyszerre két hangszín kombinálódik.
Ezt az effektust Joseph Haydn kedvelte leginkább; jó példa rá az op. 50 no. 6-os vonósnégyes, vagy a híres fisz-moll Búcsú-szimfónia. Híres példa még Johann Sebastian Bach E-dúr partitájából a prelúdium tétel. Két húr együttes meghúzásával a dudákhoz hasonló effektust hozhatunk létre, ami gyakran a népzenei elemeként használatos. Sok zeneszerző népi effektusokat így jelenít meg.
Kettősfogás
A kettősfogás az, amikor egyszerre két húrt húzunk meg (ezeken általában eltérő ujjakat teszünk le), ezzel létrehozva egy akkordot. Ez természetesen sokkal nehezebb, mintha egy húron játszanánk, mert nemcsak a vonót kell egyszerre két húron húzni, hanem egyszerre több ujjat kell lerakni. Sok esetben fekvést is kell váltani a kettősfogáshoz, különben az akkordot fizikai képtelenség lenne lejátszani.
Vannak olyan esetek, amikor mindez három vagy négy hanggal történik, ezeket hármas-, ill. négyesfogásoknak is nevezhetjük, bár a kettősfogás elnevezés – nevével ellentétben – ide is érvényes.
Vibrálás
A vibrato (magyarul vibrálás) igen gyakran használt módszer, amikor is a hang nagyon gyorsan fel-le változik. Ezt úgy érhetjük el, hogy a lenyomott ujjunk ujjbegyét nagyon gyorsan fel-le mozgatjuk. A hegedűsök általában „le-fel” vibrálnak. A vibrato alatt a hang sokkal dúsabb lesz. Ez a módszer a romantikában volt nagyon kedvelt, és – a maihoz képest – nagyon intenzív volt.
A vibrálásnak több változata van: van, amikor az ujjbegyünket mozgatjuk, van, amikor az egész ujjunkat („ujjvibrato”), sőt akár az egész kézfejet(„csuklóvibrato”), ill. a kart („karvibrato”) is lehet mozgatni. Természetesen ezek mind másfajta hangszínt adnak, amit játékosa, és a zenemű stílusa válogatja. Egyes stílusokban például nem is kell feltétlenül vibrálni (például barokk zene).
Régebben azt hitték, hogy az intenzív vibrálással el lehet tüntetni a hamis hangokat, mert a fül úgyse tudja olyan jól érzékelni a hangok változását ilyen gyors változás mellett. Egy tanulmány kimutatta, hogy az emberi fül igenis érzékeli a vibrato magas és mély hangjait, nem csak az egész frekvenciát. Tehát senki se tudja a rossz intonációt vibrálással eltüntetni, sőt, gyors tempók esetén általában a vibrato okozza a hamisságot. Ezért a tanuló hegedűsöknek általában azt tanácsolják, hogy a vibratót csak a darab megtanulásának legvégén illesszék be.
Üveghangok
Hogyha a húrt nem nyomjuk le, csak megérintjük, akkor üveghangok keletkeznek. Ez azt jelenti, hogy a megszokott erős, homogén hang helyett egy magas, alapvetően sipító hangot hallunk. Ennek az az oka, hogy blokkoljuk a húr alaphangját, viszont a hangmagasság csak akkor változik, ha egy konkrét ponton lenyomjuk a húrt.
Nem minden hang helyén van azonban üveghang, csak a húr bizonyos pontjain, például a húr felénél vagy a húr harmadánál. Ekkor a húrnak csak egy része vibrál, például ha a felénél fogunk üveghangot, akkor a fele. Szintén ennél a példánál maradva ilyenkor a húr egy oktávval feljebb szól. Ez Püthagorasz felhangrendszer-elméletén alapszik. Ha az üveghangot nem jó helyen, ill. nem eléggé érintjük meg, akkor nyekergő, hamis hang fog csak szólni. Az elérhető üveghangok mennyiségét a hangszer minősége határozza meg.
Jelölése: egy üres húrhoz hasonló karika a hang felett, vagy gyémánt alakú kottafej.
Az eddig ismertetett metódus a természetes üveghang. A másik fajta a mesterséges üveghang.
Az üveghang-létrehozás másik módja az, hogy az egyik húron rendesen lenyomjuk az ujjunkat, és megérintjük a felette lévő kvartot (ami általában az első és a negyedik ujjra esik, mivel az üres húrt nem lehet használni, mert az természetes üveghang). Ekkor a lenyomott hang két oktávval felette lévő változata szólal meg, mert a húr ilyenkor négy részre osztódik. Erre példa: ha a D-húron lerakjuk az első ujjunkat (e'), felette negyedik ujjunkkal megérintjük az a' hangot, akkor az e'" hang fog megszólalni.
Hasonló módszerek alapján még az is létezik, amikor az első hangot lenyomjuk, és egy tercet érintünk meg felette, ilyenkor a terc két oktávval feljebb lévő változata szól, ill. használhatunk még alap + kvint üveghang-fogást is, ilyenkor a kvint 2 oktávval feljebb szól (az előző példa folytatása: e' felett megérintjük a g'-t, lesz g"', vagy e' felett megérintjük a h'-t, lesz h"'). Eme két fogás elég ritka: a terces változatot elég nehéz kicsikarni a hangszerből, a kvintes esetben meg túl nagyot kell nyúlni.
Jelölése: a megszokott kör alakú kottafej felett egy gyémánt alakú is található; ott kell megérinteni a húrt.
Minden üveghangot elég nehéz eltalálni, főleg az utolsó kettőt, tehát sok gyakorlást igényel. Üveghangokat nagyrészt a 19. és a 20. század zenéjében találhatunk.
Mit tudhatsz még?...
Nem is olyan egyszerű, ugye? És még számos más érdekesség, jellegzetesség, kaland vár rád, ha úgy határozol, hogy megtanulsz hegedülni. Fedezd fel, mit tud ez az egyedülálló hangszer!
Forrás: Wikipedia